Extrém sport

Téli örömök a síelésen túl

Felülről látunk az udvarokba a siklóernyőn repülve · Partihangulat az esti szánkópályán

Ajándék a sorstól, az élettől, ha valaki ráérez a síelés örömére, s meg is engedheti magának, hogy évente pár napot, hetet töltsön e foglalatossággal, itthon a Mátra, a Bükk, a Bakony oldalában, vagy valamelyik külföldi hegyen. Érdemes azonban néha más téli sportok felé is kacsingatni, hiszen egy-egy sikeres próbálkozás új erőt önt az emberbe.

Kevés olyan élmény van, mint síléccel  lesiklani egy hegyoldalon.  Télen ugyanis ritkán töltünk egész napokat a szabadban, a síelésnél pedig épp ez a lényeg. Ráadásul csúszás  közben  minden pillanatban szurkolhatunk azért, hogy legyőzzünk egy lejtőt, időben és jó tempóban kanyarodjunk, megkerüljünk egy buckát, esés nélkül csússzunk át egy jeges részen. Állandó mozgásban van a lábunk, karunk, s közben kitágul a tüdőnk, óriásit szippantunk a tiszta hegyi levegőből.

Jó lenne tehát minél többet síelni a havas napokon, de azért vannak egyéb izgalmas programok is a téli üdülőhelyeken. Igaz, nagy elszántság, bátorság  kell ahhoz, hogy  ezeket is kipróbáljuk.  Legutóbbi franciaországi utunk alkalmával Les Deux  Alpes-ban is e kettősség gyötört minket: síeljünk vagy belevágjunk az ismeretlenbe, amiről nem tudjuk, hogy élvezzük, vagy sem.  Megállapítottuk például, hogy nagyon szépen repülnek az Alpok csúcsai között a színes siklóernyők a magasban, s jó lenne onnan látni a világot, de mégis féltünk felemelkedni. Szerencsére útitársaimat kemény fából faragták, s, „ha már itt vagyunk, kipróbáljuk” jelszó jegyében, azonnal be is neveztek egy  siklóernyőzésre.

Les Deus Alpes-ről tudni kell, hogy a síváros körülbelül 1600 méter magasan fekszik, a felette lévő hegycsúcs pedig 3600 méter. Aki tehát fentről indul, a városkáig 2000 méteres szintkülönbséget tesz meg, a siklóernyősök hozzávetőlegesen 2600 magasságról rugaszkodnak el.

Bátor útitársaim tehát nekivágtak az ismeretlennek, s én már csak azt láttam, hogy leteszik a fényképezőgépet, hozzákötözik őket egy profi ugróhoz, kinyílik mögöttük a színes ernyő, s lendülnek is a magasba. Aztán épségben, egészségben visszatértek. Ha nekik sikerült, megyek én is – gondoltam. Vettem egy nagy levegőt, s mire észbe kaptam, már maga elé csatolt Louis, s készülődtem a páros ugráshoz. Louis egyre csak mutatta, hogy menjek tovább, előre a meredély szélére. Sílécem fele már a semmi felett lógott, alattunk mélyen a város, gondtalan  síelők szlalomoztak, engem pedig borzasztó gondolatok gyötörtek:  még van pár másodpercem, hogy visszakozzak. Ötven felett hiányzik nekem?  Aztán elindultunk. Lécem előre siklott, eltűnt alólunk a föld, kinyílt fölöttünk a kék-narancssárga ernyő, s repültünk a város felett. Egy fuvallat alánk nyúlt, s még magasabbra vitt, alattunk már csak csipkés csúcsok voltak, aztán Louis rántott egyet a hevederen, s lejjebb ereszkedtünk. Tele voltam félelemmel, mégis oly fantasztikus volt felülről nézni ezt a világot.  Aztán egyre lejjebb és lejjebb ereszkedtünk, már a tízemeletes házak magasságában jártunk: szinte beláttunk az ablakokon, láttuk a szállodák udvarát, medencéit, amiben még ilyenkor télidőben is vidáman úszkáltak a telelők. Még ilyet! Nincs ezeknek jobb dolguk, mint a hóval körül vett medencében lubickolni januárban?

Közel fél órát forgolódtunk, lebegtünk, emelkedtünk és süllyedtünk, emelkedett és süllyedt a gyomrom is, aztán szép lassan a föld felé vettük az irányt. S ahogy a hattyú ereszkedik le a vízre, talpával súrolva a víz tetejét, úgy landoltunk mi is a lécünkkel.

A  sikeres próbálkozáson felbuzdulva, két nappal később beneveztem egy villanyfényes szuperszánkózásra.  Le Grand Bornanból mentünk át La Cusazban, amely az esti kivilágításban olyan volt, mint egy igazi mesebeli városka. Talán elég lenne itt körülnézni, bolyongani a mézeskalács házak között, beülni egy hangulatos  kávézóba vagy sörözőbe, nem kell nekem feltétlenül szánkózni, amiről elöljáróban csak annyit tudtunk, hogy egy különleges alkalmatossággal művelik. Aztán győzött a kíváncsiság, s elindultam a többiekkel a pálya irányába. Nos, ez valóban más volt, mint az általunk megszokott szánkázás. A szerkezetnek csupán egy talpa van, elől egy függőleges fadarabra illesztett fogantyúba kell kapaszkodni, így csúszás közben nem csak irányítani és fékezni kell, hanem egyensúlyozni is. A nappal sípályaként üzemelő kivilágított terepen  hangosan szól a zene, vidám fiatalok nevetve préselődnek be a kabinba, hogy felérkezve ráhuppanjanak az apró szánra, s elképesztő sebességgel csússzanak lefelé a kanyargós  pályán.  Időnként egymásnak ütköznek, felborulnak, nagyokat kacagnak, aztán folytatják tovább az útjukat. Egy felüljáró alatti szűkületben, egy kanyarban igazán nagy a tumultus, itt szinte mindenki elesik, színes emberkupacok képződnek majd válnak szét. Első menetben óvatosságból végig fékezve, komótosan csúsztam le, még el sem dőltem. Második fordulóban már nekibátorodtam, harmadikban pedig rendesen begyorsultam, a kanyarokban vadul fékeztem, estem, keltem, mint a többiek. A végére néhány kékfolttal és egy lekopott bakancssarokkal lettem gazdagabb, de igazán jót mulattunk. Kár lett volna kihagyni.

Utólag már bánom, hogy egy korábbi kirándulásnál nem próbáltam ki a jég alatti búvárkodást. Pedig már beöltözve, hátamon palackkal ültem a lék szélén, mikor egyik társam fél perccel azután, hogy lemerült a jeges vízbe, vöröslő arccal, prüszkölve emelkedett ki. Bevállalós embernek ismertem, s ha ő nem hajlandó a jég alatt a tó másik végében lévő lékig egy vezeték mentén elúszni, akkor inkább én is lemondok erről az élményről – döntöttem el. Lehet, hogy nem kellett volna ilyen könnyen feladni.

Ebbéli megfontolásból természetesen, amint lehetőségem volt, kipróbáltam a biatlonozást, amit korábban unalmas dolognak tartottam, mint ahogy az egész sífutást. Igen ez egy teljesen más dimenzió, ilyenkor nem a sebesség, a kanyarok, a meredélyek leküzdése jelenti az élményt, hanem a táj, az erdő szépsége, a koncentrálás, hogy pontosan célozzak és lőjek. A sífutás, a biatlon, ha nem időre csinálja az ember, sokkal inkább a kitartás, az elmélkedés sportja.  S miközben a lesiklás magányos sport, hiszen mindenki más tempóban csúszik, a sífutást lehet társaságban is művelni, s míg magunk mögött hagyjuk a métereket, a világot is megválthatjuk – szóban.

Fiedler Anna Mária/Magyar Nemzet