Őszi vitorlázás az Adrián

Nem volt idő gondolkodásra, hiszen félő volt, hogy valaki lecsap az útra. Így hát, egy perc alatt döntöttem: megyek az Adriára vitorlázni. Nem tudom, hogy kivel, nem tudom, hogy hova, de megyek.

Fiedler Anna Mária

Van valami sajátos bája annak, amikor ez ember úgy vág neki egy útnak, hogy semmit nem tud az útvonalról, nem ismeri az útitársait, akikkel egy héten át össze lesz zárva egy hajón. De talán épp ez az izgalmas benne.

Mivel nyáron nem volt alkalmam kipihenni magam, épp azon gondolkodtam, hogy ősszel el kéne menni valahová. Mindegy, hogy az Őrségbe, a Bükkbe vagy Felvidékre, csak valahová. Ekkor láttam meg egy közösségi portálon a hírt: egy ismerősöm nem tud elmenni az tervezett adriai túrára, átadná a helyét. Annyit megtudtam, hogy a társaság tagjai pálferisek, azaz Pál Ferenc jezsuita atya köré gyülekező, egyre növekvő létszámú csoporthoz tartoznak. Ez némi bizakodásra adott okot…

Sokak szerint a nyarat csak Magyarországon szabad eltölteni, hiszen olyan szép a Balaton, ezernyi kanyarulata van a Tiszának, a Drávának, a Körösnek, titkai az Alföldnek, amit meg kéne ismerni. De kevés hozzá egy emberöltő. Legfeljebb akkor érdemes elmenni, mikor itthon már hűvösek az esték, s borzongatóak tavaink, folyóink vizei. Ilyenkor érdemes kicsit délebbre menni, meghosszabbítva a forró hazai nyarakat, a szabadság érzetét.

Kézenfekvő tehát, hogy ilyenkor (is) megyünk az Adriára, ráadásul szakértők szerint az igazi vitorlás szezon csak szeptember végén kezdődik.

Murter szigetén Jezerában várt minket Bavaria 36 Cruiser típusú hajónk.

A bemutatkozás után kiválasztjuk a kabinunkat, a három kabinban ketten-ketten és a nappali-szalon, konyha együttesben további ketten alszanak.

A marinában körülöttünk mindenféle náció, otthonosan mozognak itt a németek, franciák, olaszok, lengyelek, svédek, na és persze a horvátok. Mi élvezzük a megérkezés örömét, a szabadság a tenger illatát. Ugrálni, kiabálni, sikongatni lenne kedve az embernek a gyönyörűségtől, hiszen csúnya esőben, szomorú őszben indultunk el, s most itt vagyunk a szépséges fehér hajók között a langyos melegben. A szemben lévő vitorlás német utasai valami hosszú orrú halat fogtak, kiteszik a mólóra, mi meg körbeálljuk és nézzük, ahogy egy érdeklődő turistához illik.

Kapitányunk, Gábor rövid eligazítás tart, beállítjuk a kantárokat, amivel majd kikötjük magunkat, ha jön a vihar és nem akarunk az imbolygó hajóról a tengerbe csúszni. Megmutat néhány csomót, amit ismerni kell ahhoz, hogy rögzíteni tudjuk a köteleket. Megbeszéljük az útirányt. Mivel a csapat többsége délre szeretne menni, elhatározzuk, hogy másnap Trogir felé hajózunk.

Ragyogó reggelben pöfögünk ki a kikötőből, körülöttünk megannyi gyönyörű vitorlás, néhány kötelékben halad mögöttünk. Egyelőre ők is motorral mennek, aztán egyre jobban érezzük a szelet, s egymás után feszülnek ki a vitorlák a hajókon. A szél szembe fúj, így kénytelenek vagyunk kreuzolni, azaz cikk-cakkban haladni előre. Felváltva kormányozunk, ismerkedünk a széllel, s a szakszavakkal, a tengeri Kresszel. Figyeljük, hogy szél alatt vagy szél felől, motorral vagy vitorlával közeledik az oldalról vagy szemből jövő hajó, figyeljük, kié az elsőbbség.

Előttünk, mögöttünk kisebb, nagyobb szigetek, megannyi vitorlás; jönnek jobbról, balról, szemből. Úr Isten! Merre tekerjem a kormány, hogy ne menjek neki semminek? Ki gondolná, hogy ekkora csúcsforgalom van ősszel az Adrián!

Aztán kijutunk a szigetek közül a nyílt tengerre, feszülnek a vitorlák, s minden fordulásnál újabb és újabb mozdulatokat tanulunk meg. Mikor irányt váltunk, húzzuk a sottot, a vitorlabehúzó kötelet, majd csörlővel megfeszítjük. Több emberes művelet ez, más mint, amikor egy kis kalózhajóval bűvészkedik az ember a Balatonon. Jó pár évvel ezelőtti emlékeimet visszaidézve, úgy rémlik, hogy egymagam elboldogultam a kis hajóval, az orrvitorla köteleivel, s elég volt a könyököm, hogy a kormányrudat jobbra vagy balra lökjem. Legfeljebb arra kellett vigyázni, hogy ne üsse le a fejem a bumm, amikor a nagyvitorla átfordult. (Bár, már a Balaton is tele van hatalmas, izgalmas vitorlásokkal.)

Most orrvitorla helyett fockot vagy génuát mondunk, a nagyvitorla helyett grosst, kötélhúzás helyett pedig sottolunk.

A szél makacsul fúj szemből, délről, undok hullámokra zuttyanunk le újból és újból, keményen szorítjuk a fogunkat, hogy a reggeli bennünk maradjon. De megyünk előre rendületlenül. Reggel még örültünk a napsütésnek, most kíméletlen útitársként követ minket, alig tudunk menekülni előle. Estére mindensetre szép vörösek lettünk.

A déli szél miatt le kellett mondanunk arról, hogy Trogirig lejussunk, ezért Primostenben állunk meg. Szinte utolsóként sikerült becsusszannunk a város központjába lévő kikötőbe, az utánunk lévők már csak az öbölben, a kihelyezett bójákon vagy távolabb, a horgonyt leengedve tudtak éjszakázni. A várostól kicsit távolabb lévő marinában biztos volt még hely, de szerettük volna körbejárni a várost, hiszen annyit hallottunk már Primostenről.

A szűk utcákon sétálva úgy érezzük magunkat, mintha igazi nyár lenne. A vendéglők, tavernák kivilágított teraszain vidám társaságok élvezik az adriai estét. Egyikben dzsesszzene szólt, s hangjait még akkor is halljuk, mikor a szűkös kabinban fáradtan álomra hajtjuk fejünket.

Az első nap izgalma, megilletődöttsége után felszabadultabban mozogunk a tengeren.

A meteorológia vihart jelez, ezért másnap a Krka folyó torkolatánál lévő Skradinba húzzuk meg magunkat, majd Sibenikben kötünk ki, s csak ez után indulunk délre, Trogirba.

Ó, de szép ez a város! Nem hiába mesélnek legendákat róla. Egy elvarázsolt világ, ahol mi is elvarázsolva érezzük magunkat a langyos őszi éjszakában. A főtéren, az évszázados köveken nagyszerű hangulatot teremt a kétszemélyes zenekar, s a korán leszálló éjszakában vidáman táncolnak az ismert dallamokra a turisták.

Utunk egyik legizgalmasabb része volt, mikor Trogirból visszafelé viharba keveredtünk. Már hozzászoktunk, hogy az asztalról, a tűzhelyről elindulnak az edények, tálak, ha nem helyezzük őket biztonságba, nem lepődtünk meg, hogy 45 fokos szögben folyik a víz a csapból az oldalra billent hajóban. Ám összeszorult a torkunk, mikor a viharban a kapitány kiadta parancsot: kantárt fel! Pillanatok alatt felvettük a vízhatlan ruhánkat, s kikötöttük magunkat a hajó korlátaihoz.

Alig láttunk valamit a ránk szakadó esőben, mikor egyik útitársunk megszólalt: ott egy csónak, s valaki integet. Aki még mozdulni tudott, mentőmellényt hozott fel, s a csónak felé vettük az irányt. Mikor odaértünk, az apró lélekvesztő utasai boldogan kötötték magukat a hajóhoz, s bevontattuk őket Sibenikbe. Kiderült, hogy a nyílt tengeren elromlott a csónakjuk motorja, s ki tudja, meddig hánykolódtak volna ott, ha nem vesszük őket észre.

Aztán elvonultak a viharfelhők, s az utolsó napot verőfényes napsütésben szebbnél szebb öblökben, nyugodt vízen töltöttük. Jó érzés volt úgy főzni és enni, hogy nem billegett a hajó, nem indult el a tányér. Önfeledten búvárkodtunk, s az ebéd után boldogan koccintottunk a jóféle horvát borral, miközben körülöttünk harsányan énekeltek a kabócák.

Jezera kikötőjébe tartva delfinek búcsúztattak minket. Először csak a távolban emelkedtek ki a vízből, majd egész közel jöttek, s bársonyos hátukat, uszonyukat mutatva, bucskázva köszöntek el tőlünk.

És ezzel mi is elbúcsúztunk az Adriától, de, amint tudunk, visszajövünk.